Jesszusom, kétéves lettél, fiam. Milyen gyorsan illan el az idő, ha örömben telik el! Ideje ovi után néznünk. A körzeti ovit körbemotoroztuk már kétszer, de még nem bátorkodtunk belépni a kapuján. Látszólag érthetetlen fájdalom járt át a bejárathoz közeledve. Először azt gondoltam, hogy csak ez az ovi nem tetszik. De aztán később már bármilyen óvodára gondolva összeugrott a gyomrom. Nem vagyok rá felkészülve! Nagyon nem! Valami hülye érzés kerít hatalmába, hogy az óvoda a mókuskerék első fogaskereke. Ha oda beadlak, akkor bedarálódunk mindannyian az iskolarendszerek és munkahelyek könyörtelen, és egy egész életen át tartó világába, mely megmondja nekünk, hogy mikor lehetünk együtt mint család, és mikor nem. Szétszakítanak minket egymástól, minket, akik 4 óránál tovább sosem voltunk távol egymástól, és akkor is űr tátongott bennem a távollétedtől.
Persze, tudom, tudom, az ovi jó lesz neked. Te szeretni fogod. Biztos vagyok ebben. Élvezni fogod a társaságot, a sok játékot, a foglalkozásokat, mindent. És kell is ez neked, hasznos is lesz. Megtanulsz majd közösségben is szépen viselkedni, játékokat megosztani. Odafigyelni, szeretni a másikat. Szépen enni, fogat mosni, kezet mosni. Mesét hallgatni, bábozni, focizni. Mennyivel vidámabb lesz az élet ennyi kispajtással, ugye?
Bárcsak melletted lehetnék még, fiam! Hogy ne csak az esték jussanak nekünk kettőnknek! Hogy ne csak a kimerült, fáradt anyát lásd, ne a boldogtalant, akitől elvette a világ a gyermekét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése