Nagy dolog ez

Nagy dolgok történnek manapság a kis életünkben.
Mi ketten szépen lassan szétválunk. Az első lépés elég sokkoló volt, gondolom. Az az a nap volt, amikor kiemeltek téged a pocimból, 2009. március 8-a reggelén. Majd a szoptatás minden egyes állomása (hozzátáplálás) vitt minket picit előrébb ahhoz a pillanathoz, amely tegnap érett meg bennem.
Ahhoz, hogy azt mondhassam neked, "Ábel, már nagy fiú vagy, és a nagy fiúk nem ciciznek már." No, nem eszik olyan forrón a kását, azért nem vettem el tőled teljes valójában a cicizés lehetőségét, de erőteljes korlátozást helyeztem kilátásba, sőt, gyakorlattá is tettük már azóta. Az oka nagyon egyszerű volt, fiam, nagyon elfáradtam. Sokszor éjszaka is órákon át hozzám bújva ciciztél, mert az jó volt neked. És én is imádtam hozzád bújni, a szuszogásodat hallgatni, de aludni csak részletekben tudtam rendesen. És ez várhatóan egy idő után túl sok lett.

Elmagyaráztam hát neked, hogy most más idők kezdődnek e téren, amire sűrű nemekkel válaszoltál, de mégis valahogyan lassan mintha elfogadnád az új helyzetet.
Köszönök neked mindent, picim. Az elfogadást benned, a bizalmat, a hajlékonyságot, mindent. Anya ma először a három év alatt átaludta az éjszakát. 10 órát aludtam egyhuzamban. És nagyon jólesett. Reggel persze arra ébredtem, hogy hiányzol és kicsit megkönnyeztem az új helyzetet, de hiszem, hogy a döntés most is helyes volt. Fájdalmas, de helyes döntés. Ilyen is van.

Japa, japa!

Jön apa! Gyorsan-gyorsan! És csillogó szemmel, dobogó szívvel várod apát hol az asztal alatt, hol anya mögé rejtőzve, hol elébe szaladva. És apa alig lép be az ajtón, te máris jössz elő az ötleteiddel: "Da! (labdázzunk), Thomas! (vonatozzunk), vau-vau! (bábozzunk a kutyussal), cucu! (vagy paci)(lovagoljunk)".
Alig bírod kivárni, hogy apa levegye a cipőjét és az utcai ruháit! Szorosan mész utána és csivitelsz, viszed neki a bábokat, magyarázol mesékről és autókról . Kérsz tőle vizet és valami rágcsálnivalót, mindegy, csak rád figyeljen, rád. Veled foglalkozzon, neked legyen! És apa boldogan teljesíti minden kérésedet. 2 percen belül már hangos kacagás tölti be a lakásunkat, és ti ketten, fiúk már birkóztok önfeledten, lovacskáztok, báboztok és labdáztok.
Imádlak ilyenkor nézni benneteket.

Nem túlzok

Pózol a tükörnek

Tegnap kaptam egy olyan visszajelzést, amúgy kedvesen, hogy azt hitték még tavaly, hogy túlzok a fiam sztorijait illetően. Hát kérem, én nem túlzok. A gyermek tavaly még tényleg beleállt a wc-be és lehúzta magát rajta. Tényleg a kukát kiborította a konyhában, hogy kihalászhassa belőle a mandarin héját és megkóstolhassa. Tényleg magára rántotta a futónkat és cserépnyi földdel a fején játszott tovább, mintha mi sem történt volna. Tényleg nagy malac, aki a hajába keni a zsíros kezét. Tényleg hosszú percekig billeg a tükör előtt különböző pózokba vágva magát. Tényleg mikrofonnak használja a filctollat és óbégat bele. Tényleg odahúzza a nagy  faszéket a hűtő elé, kinyitja az ajtaját, és amit talál, elmajszolja. Egyik nap tényleg megjelent a kisszoba ajtóban három darab nyers tojással a karján. Óvatosan lépdelt előre, nehogy leguruljanak, és olyan, de olyan büszke volt magára! És tényleg kiöntötte a biliben lévő első pisijét, mikor győztesen felmutatta, hogy "Nézd, mama!" És tényleg, akkor esik neki legjobban a víz, amikor a virágokat locsolom, és mindenképp a locsolókannából szeretne inni, mint a virágok. És tényleg hatszázszor beleugrik a kismedencébe a strandon, végigsétál rajta keresztül, majd a másik végén kijön. Aztán újra be, újra végig, és a másik végén ki. Igazi tornamutatvány ez még anyunak is. Másfél óra medencegyaloglás alatt teljesen lefáradok, és húzom haza az akkor még ereje teljében lévő fiamat.
Szóval, lehetne még bőven sorolni, mit tud egy ilyen kismanó produkálni. Mert tud, az biztos. Minden korban valami mást.

Most várom már, hogy szép magyar nyelven is elkápráztasson minket az ötleteivel.

Ebéd utáni alvás

Megpróbállak lefektetni, mert egészen délután 5-ig csupán 20 percet aludtál.
Persze, nem látom rajtad, hogy álmos lennél.
De én az vagyok

Hapci!

Ma még picit be van dugulva az orrod, de már nincsen olyan nagy baj. Viszont annak ellenére, hogy már 2 és fél éves elmúltál, még mindig hadilábon állunk az orrfújással. Apa előveszi a lepedőnyi fehér zsebkendőt és a szád elé teszi, majd felszólít rá, hogy fújjad. Erre te, készségesen és abszolút együttműködve nagy erővel kimondod: "Hapci!" Igen-igen, ezt kiabálod bele a zsebkendőbe. Aztán várod a hatást, ami nem egészen az, amire vágysz. Az orrod továbbra is tele, de a szüleid bizony gurulnak a nevetéstől.

"Japa, japa, gyorsan-gyorsan!"

Ma megtaláltad a sárga szövegkiemelőmet. Rákanyarintottál néhány vonalat a kézfejemre, majd beavattál, mi mindent rajzoltál. Volt rajtam repülő, autó és cipő is. A repülőt felismertem, tényleg az volt. A többit elhittem neked.

Van egy furcsa szokásod is. Minden este, mikor édesapád hazaér, borzasztó izgatott leszel, és nagy izgalmadban "Japa, japa (Jön apa!), gyorsan-gyorsan!" felkiáltással elbújsz a lakásban. Hol az ágyban bújsz el a párna, vagy paplan alatt, hol az íróasztal alá bújsz be. Annyira édes tud lenni, amikor csak egy pár lábfejet lehet kivenni az ágyban, mert az kilóg a párna alól. Két kicsi mozdulatlan lábfej, ők üdvözlik apát.

És hát igen, a történetben felfejlik egy újabb furcsaságod is. Párnával takarózol. A takarót rendszerint lerúgod magadról, nem bírod egyiket sem, viszont a párnát előszeretettel pakolod hol a hasadra, hol a fejedre, és úgy alszol el. Eleinte aggódtunk nehogy megfulladj a nagy párna (mert persze a felnőtt párnákat szereted legjobban) súlya alatt, de ennél, hála istennek egy gyereknek több esze van.
Én igazság szerint akkor szoktam magamban a legnagyobbakat mosolyogni, amikor egy pici párnát helyezel a pocakodra, mely ott billeg nagy hetykén rajtad minden szusszanásnál. És persze olyan kicsi, hogy még a pocakodnak is csak a tetejét fedi le. Hát szép kis takaród van., mondhatom! :))

Apám szeme

Apám szeme. Apát Bogárnak becéztem egy rövid ideig. A szembogara miatt, mely úgy fénylett, olyan ragyogóan tisztán! Most is előttem van, mindig. Mélység és végtelen tisztaság ült benne 68 éven át. Ha belenéztél, benned is felragyogott ez a fény egy pillanatra.

Az ő üzenete azt hiszem, pont ez is volt. Ez a tisztaság, tisztesség, gerincesség.

És most te is örökölted ezt a szemet, fiam. Az ívét, színét, formáját mindenképp. Hogy fényessége megmarad-e, rajtam is áll. Én azon leszek, hogy átadjam neked mindazt, amit apám szeme fényéből megtanultam.

Nátha

A homloka meleg, arca kipirult, csillogó szemével kérőn rám tekint. Mellemre teszem. Nincs levegője. Kapkod. Tátog. Ilyenkor szétválunk. Aztán nagy levegő, s újra együtt, összekapaszkodva. Együtt, míg szusszal bírja. Csak szívja csak szívja. Aztán újra elfogy, újra kapkod, száj nagyra nyit, cici elenged, levegő betódul, újra rám mosolyog.

Hozzám bújik, körbefonja kicsiny karját a nyakamon. Hangosan szuszog. Feje a vállamon. Rám bízza magát. Forró kicsi teste égeti a bőrömet.

(Amikor az első évben beteg voltál, olyan nagyon kétségbe tudtunk esni. Szinte egész éjjel virrasztottam melletted. Mit virrasztottam? Néztelek, néztem az arcod minden szegletét, figyeltem a szuszogásodat, a mellkasod egyenletes mozgását, mintha a tekintetemmel próbáltalak volna meggyógyítani. És igen, biztosan azt is tettem.)

Anya mai, csupán pillanatokra szóló hangulatai

Ha őt nem érdekli, nem érdekel engem sem.

Ha ő tojik mindenre, akkor én is. Így kéne. Azt hiszem, így kéne. De akkor hol lennénk?

A gyerek biztosan sehol.

Jaj, el se hiszem, csönd van. Nagybetűs csönd. Húúúú, kilégzés! Néhány óra nyugalom jön. Együtt a porszívóval, szőnyegekkel, szekrényekkel. Vár a mosogató is, a sok ebédből maradt mosatlan. De egyiknek sincs szája. Egyik sem csivitel a fülembe. Nem rohangál keresztbe a lakáson félpercenként. Húúúúú, kilégzés!

Séta veled

Kicsi fiókámmal, veled ma játszóházba mentünk. Nagy nap volt ez, az első alkalom, hogy babakocsit hátunk mögött hagyva, kéz a kézben indultunk el egy ilyen hosszú útra.

Féltem is tőle picit, és mit mondjak, ennek hátrányai meg is mutatkoztak, főként a nap vége felé, de előnyei annál klasszabbá tették az együttlétünket. Kéz a kézben várni a villamosra. Ott az ölemben ülni és izgatottan figyelni kifelé az ablakon át. Sétálni a házak között, és lelassulni, míg észre nem veszi anya is a körülöttünk nyüzsgő életet, hangyákat, fűszálakat, kutyák és gyermekek kíváncsi ismerkedését. S néha csak úgy az égre mutatva csodálkoztál el, szóltál nekem is, hogy „Nézd!” S meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy rájöjjek, a szél mozgására hívod fel a figyelmemet épp, ami a falevelek suhogását eredményezte.

Összes érzékszervünket kinyitva, érzékenyen figyelve sétáltunk végig azon a kertvárosi szakaszon, amelyen egyébként babakocsival, egy lendülettel, percek alatt átrobogunk.

Az út kétségtelenül legizgalmasabb része a villamossal való utazás volt! Leszállás után is még sokáig néztünk utána, mintha idő kellett volna ahhoz, hogy fel tudd fogni, hogy igen, ez veled történt meg. Te ültél ott ezen a hatalmas villamoson.

Esti fogmosásra készülődés

Ezen a képen a fiam pontosan úgy néz maga elé, ahogyan én anno, pontosabban ahogyan apám, ahogyan apám anno. A szemöldök különleges kanyarulatáról ne is beszéljünk. Olyan csak egy volt a világon, akinek ilyen lázadón felfelé ívelt, és az apa volt. Emlékszem mennyit simítgatta, hogy a rakoncátlan vonalak a megfelelő szögben álljanak, természetesen mindhiába. A gyermek tekintete, a szája szöglete mind mind édesapámé. Annyira, hogy még szinte a gondolatait is ismerem. Néha félelmetes tud ez lenni.
Ők, apu és unokája már nem találkoznak.
Csak így.
A szemöldökíven, szájszögleten, szembogáron keresztül.