Te erre, én arra...

Gyönyörűm, te is eljutottál a dackorszakig! Minden látszat ellenére örülök ám neki, mert innen is látszik, hogy rendesen fejlődsz, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Kétségtelen, hogy ez az időszak mindhármónk számára kicsit nehezebb a többinél, hiszen gyakran összeakasztjuk a bajszunkat. Te erre mennél, én arra, és máris kész a baj! Motorról le, földre hasalni, fejet beverni, mintha csak ez lenne az egyetlen módja a kommunikációnknak! Hát egyelőre pedig ez így néz ki! Sokat törtem a fejem, mitévő legyek ilyenkor. Sokan ajánlják a közönyös viselkedés felvételét, s hogy hagyjuk ilyenkor magára a gyereket. Érezze, hogy ez a viselkedés nem vált ki különösebb érdeklődést, nem érdemes csinálni. Vagy van, aki megfenyíti a kisebbet, kiabál, fenékre üt, büntet. Igen, most gyakori a büntetés is, úgy hallom. Hát, biztosan igaza van mindenkinek a maga módján. S talán akkor nekem is. Én ilyenkor magamhoz ölellek. Sosem bírtam azoknak a fránya krokodilkönnyeknek ellenállni! A döntésemből persze nem engedek, nem jobbra fogunk menni, hanem balra, de ezt a traumát én igyekszem segíteni neked feldolgozni. Öleléssel pillanatok alatt megnyugszol, és nem is haragszol már sem a világra, sem anyára. Én nem tudom, de nem érzem, hogy rájátszanál erre a viselkedésre. Én a fájdalmadat valódinak érzem, és nem hiszem, hogy ha elfordulok tőled, akkor azzal én jót tennék neked. Megbüntetni pedig nincsen miért, mert nem rosszalkodsz, csak éppen elszomorodtál a döntésem miatt. Persze, ha majd jönnek a nagyjelenetek, akkor majd újabb válaszokat fogok neked kitalálni, de addig is ez van!