A házunk kertje tulképpen egy hatalmas játszótér, nagyon szép, házunk ékessége. Szeretnek is idejárni a gyerekek. És én ennek felettébb örülök is, hiszen így Ábel társasága csak gyarapszik. Meg szoktuk hívni a csoportjából Hunit és Melindát is, hiszen az utcánkban laknak, csak másik házban.
És olyan öröm látni őket, ahogyan egymásra figyelnek, egymást motiválják, vagy egyszerűen csak hiányolják egymás társaságát. Láttam már szomorúságot, féltékenységet, kitörő örömet és szeretetet rajtuk. És persze örökmozgók mind. Rohangálnak a homokozó, libikóka, hinta és mászóka között, amikor nem a motorjukon ülnek. Változatos az élet velük. Sajnos csak két szemem van, és ha ne adj isten látom is, hogy hol kellenék nagy hirtelen, nem érek el odáig, mert már a másik helyen is akut a helyzet.
Minthogy Hunit "kölcsön szoktam kérni" az anyukájától, így mindig úgy érzem, hogy rá kell leginkább vigyáznom. Érdekes, ahogyan a fiam ilyenkor picit háttérbe szorul a szememben. Pedig hát az ő vesztesége vagy fájdalma, semminél nem lehet fájdalmasabb számomra. De valahogy benne ilyenkor nagyon megbízom, s mivel jobban ismerem a reakcióit, hangulatait,mindent, így valahogy könnyebben hagyom magára, ha a másikhoz rohanni kell segíteni. Fura dolgok ezek. De a lényeg, hogy nagyon jó hangulatú délutánjaink vannak a pajtásokkal. Este már sokszor eltörik a mécses, ha haza kell menni. Ügyesen kell az érzéseikkel, gondolataikkal bánni, hogy könnyebben viseljék az ideiglenes elszakadást.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése