Ma kicsit érzelgős napom van. Ki látja, miért. Apámra gondolok. Őrá és a barátjára, a Tenki Lacira. Apa minden nap jelen van a fiamban, élő emlék. Örök emlékeztető. Latyibá pedig végigkísérte a 9 hónapomat Ábellel, s valahogy úgy érzem, még mindig lesi minden lépésünket, egyengeti az utunkat együtt, mint anya és fia. Apa Ábelben él tovább. Sokszor zavarba ejtően. Amikor időnként rám néz, vagy rám mosolyog, viszontlátom az apámat a szeme csillogásában, vagy a szája szegletében. Apát, aki szinte így üzen nekem. Élek, itt vagyok, szeretlek. Se köpni, se nyelni nem lehet ilyenkor. Talán csak mosolyogni. Ha tehetném, integetnék neki, vissza a fiam szeme fényébe, hogy: " Szia Apa! Úgy hiányzol!"
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése