Nátha

A homloka meleg, arca kipirult, csillogó szemével kérőn rám tekint. Mellemre teszem. Nincs levegője. Kapkod. Tátog. Ilyenkor szétválunk. Aztán nagy levegő, s újra együtt, összekapaszkodva. Együtt, míg szusszal bírja. Csak szívja csak szívja. Aztán újra elfogy, újra kapkod, száj nagyra nyit, cici elenged, levegő betódul, újra rám mosolyog.

Hozzám bújik, körbefonja kicsiny karját a nyakamon. Hangosan szuszog. Feje a vállamon. Rám bízza magát. Forró kicsi teste égeti a bőrömet.

(Amikor az első évben beteg voltál, olyan nagyon kétségbe tudtunk esni. Szinte egész éjjel virrasztottam melletted. Mit virrasztottam? Néztelek, néztem az arcod minden szegletét, figyeltem a szuszogásodat, a mellkasod egyenletes mozgását, mintha a tekintetemmel próbáltalak volna meggyógyítani. És igen, biztosan azt is tettem.)