Talán februárban készítettem először fánkot, igen, azt hiszem. Te nagyon élvezted. Segédkeztél nekem végig. Összegyúrtam a tésztát, ezt szigorúan egyedül szerettem volna megtenni, de nehezedre esett ennek a döntésemnek szót fogadnod, mindenáron bele akarta dugni az ujjadat a lisztbe, elmerülni a finom lágyságban. Megnyalni a tojássárgáját és kikavarni a tésztát. Mindennek részese szerettél volna lenni. Anya hagyta is és nem is. Hagytam, de csak pillanatokra. Nem vágytam nagyobb takarításra, mert tudtam a liszt könnyen kiszóródik mindenfelé. A tésztát tehát többé-kevésbé egyedül formáztam meg, no de aztán e kelesztést már ketten felügyeltük. Kukucskáltunk be a konyharuha alá megnőtt-e már a sütink.
Aztán elővettük a nyújtófánkat. Van kicsi is és nagy is, mindkettővel dolgoztunk. Te is, én is. Aztán szaggattunk. Te is, én is. Ügyesen. A kicsi fánkkarikákat újra le kell takarni és pihenni hagyni, hadd dagadozzanak. A végén a mutatóujjadat belenyomtad mindegyik közepébe, ahogy kell. Volt, amelyiknek a nyomaték kedvéért két lyukat is fúrtál a közepébe, mintha két szemük volna. Sőt, egyikre még ráfuttattad az egyik kisteherautódat is, hogy annak kereke nyomot hagyjon a tésztán. Ezt anya nem engedte folytatni.
A lyukasztás után forró olajban sütöttem ki a fánkokat, és biza alig bírtuk kivárni mindketten, hogy legalább annyira lehűljenek, hogy ne égessék össze a szánkat. Egy tálat te vettél magad elé, a másikat pedig én. S így falatoztunk kipukkanásig.
Nos, azóta már kétszer is megismételtük ezt a műveletet, legutóbb épp tegnap. A legnagyobb örömöm az volt, hogy te magad kérted. És bizony nem is egyszer szóltál, hogy készítsük már el a fánkokat. Gyúrni szerettél volna, és persze lyukakat fúrni. Ez volt a nagy vágyad. A végén meg persze a falatozás kipukkanásig, ez következett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése