Most jó

Azt hiszem, most jó anyuka vagyok.
Azt hiszem, most jó anyukának lenni.
Eddig is voltak jó időszakaink, a csecsemőgondozást imádtam. Az első két év szuper volt.
Aztán 2 éves kortól kezd nehezebb lenni és az ember hirtelen el kell kezdjen gondolkozni, csűrni-csavarni, hogyan élje túl a dackorszakot a gyermek. Próbál nevelni.
Nevelni nem kell, írja Vekerdy, az együttélésből tanul meg mindent gyermekünk. És ez így is van, de ezt akkor még nem tudja az ember, utána jön rá mindenre.
Aztán elkezd hirtelen sok lenni, minden a nyakba borul, túl sok a bizonytalanság, jól csinálom-e, elrontottam-e már, vagy csak majd ezután. Számtalan faktor, amivel számolni kell, s ebbe bele lehet kicsit fáradni, rokkanni, őszülni, ki milyen karakter.
Igazából tényleg bután csináltuk a dolgokat, mert nem lett volna szabad magunk maradnunk. Nagymama nincsen, oké, de azért lehet bébiszittert, bölcsődét, takarítónőt választani. Lehet hozatni ebédet csaknem annyi pénzért már, mintha én főzném meg itthon. Ezek mind könnyítő tényezők, és erre igen is joga van a családnak. Nem kellett volna addig húzni, míg a kimerülés határáig nem jutottam. Nem kellett volna. Most már ezt tudom. Kárára vált a gyermeknek, kárára vált a családi idillnek. Kárára vált a párkapcsolatnak.